A 21. század fejlesztéspolitikai kihívásai új megközelítést kívánnak a vidék- terület- és térségfejlesztés területén. A Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. és a Magyar Fejlesztésösztönző Iroda közösen rendezett konferenciáján négy szakértő vitatta meg, miként lehet jobban összehangolni a vidéki életminőség javítását szolgáló intézkedéseket a nemzeti és uniós célkitűzésekkel.
A Terület- és térségfejlesztési egységek kapcsolódási pontjai a 21. században című szakmai rendezvényen a kerekasztal-beszélgetés központi témája a vidék-, terület- és térségfejlesztés fogalmi különbségeinek tisztázása volt. A résztvevők egyetértettek abban, hogy az alapvető céljaik megegyeznek: a felzárkóztatás és az életminőség növelése. Kondor Zsuzsanna mesteroktató (Nemzeti Közszolgálati Egyetem) rámutatott, hogy az Európai Unió kohéziós politikája hosszú időn keresztül mesterségesen szétválasztotta a regionális területfejlesztést és a vidékfejlesztést, ami kedvezőtlen hatásokkal járt.
Az EU kohéziós forrásai az uniós költségvetés egyharmadát teszik ki, jelenleg azonban háromszor annyi forrás jut városi és városközeli térségekre, mint vidéki régiókra. Márkus Ferenc, a Területfejlesztési Szolgálat vezetőhelyettese hangsúlyozta, hogy a különbség inkább az eszközrendszerben található. A területfejlesztés egy szintetizáló folyamat, amely különböző ágazatokhoz kapcsolódó témaköröket ölel fel, és elemzés alapján térképezi fel, azonosítja be az eszközrendszereket. A vidékfejlesztés ezzel szemben konkrétabb eszközrendszerrel dolgozik.
Molnár Tamás kiemelte, hogy Magyarország egyedülálló helyzetben van, hiszen az egész országra kiterjedő vidékfejlesztési hálózattal rendelkezik, amit az uniós auditok is pozitív példaként említenek. A Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. általános ügyvezető helyettese szerint a területfejlesztési hálózat létrejöttével hazánk „duplán unikális” helyzetet teremtett Európában.
A Magyar Fejlesztésösztönző Iroda vezető projektmenedzsere, Cseke Bence kritikusan szemlélte a kohéziós politika eredményeit: szerinte 2004 és 2024 között nem történt számottevő felzárkózás, sőt egyes térségek leszakadása erősödött. A szakértő demográfiai problémákra is figyelmeztetett: az európai vidék népessége húsz év alatt nyolc százalékkal csökkent, és a jövőben egyes régiók akár negyven százalékos fogyást is elszenvedhetnek.
A megoldások között a szakértő integrált területi programokat, ökoszisztéma alapú megközelítést és nemzetközi jó gyakorlatok átvételét emelte ki. Példaként említette a Bécs–Pozsony–Győr–Tata–Budapest innovációs tengelyt, valamint a stájerországi modellt, ahol a KKV-szektor kiemelkedő teljesítményt nyújt.
Kondor Zsuzsanna az ágazati szemléletváltás szükségességét hangsúlyozta, mint mondta, a területi dimenziónak sokkal erősebb szerepet kell kapnia a fejlesztési stratégiákban. Molnár Tamás pedig arról beszélt, hogy a két hazai hálózat együttműködése már megkezdődött, és fő feladataik között szerepel a civil szervezetek támogatása, a források megszerzésének elősegítése és a vidéki értékek társadalmasítása.
A moderátor, Veres Márton által felvetett „ember vagy beton” dilemmára Márkus Ferenc úgy reagált: mindkettőre szükség van, a kulcs viszont a területiség visszaállítása. Hozzátette: a területi programok célja, hogy „lyukakat tömjenek be”. Molnár Tamás a Versenyképes Járások Programját hozta fel pozitív példaként, amely elősegítette a helyi döntéshozók párbeszédét. Cseke Bence ugyanakkor kritikus volt az uniós finanszírozás hatékonyságával kapcsolatban, rámutatva a helyi gazdasági ökoszisztémák újjáépítésének hosszú folyamatára, bár említett előremutató fejlesztéseket is (pl. a kecskeméti Mercedes-gyárat, a zalaegerszegi automatizációs központot).
A panelbeszélgetés során Kondor Zsuzsanna kiemelte azt is, hogy az uniós költségvetés mindössze a GDP két százalékát teszi ki, így a kohéziós politika forrásai csak kiegészítő szerepet játszhatnak a tagállami fejlesztésekben. A szakértő hangsúlyozta, hogy a vidékfejlesztésben a lehetőségekre és értékekre is figyelni kell, nem csupán a hiányosságokra.
A vita során több strukturális problémát azonosítottak, például az ágazatok közötti koordináció hiányát, az 1990 utáni gazdasági hálózatok felbomlását, a hosszú távú stratégiák és stabil intézményi keretek hiányát.
Végezetül a kerekasztal négy kulcsfontosságú megállapítást emelt ki: az együttműködés és koordináció elsődlegességét, a helyi döntéshozatal erősítésének szükségességét, a hosszú távú szemlélet fontosságát és azt, hogy az uniós források csak kiegészíthetik, de nem helyettesíthetik a tagállami fejlesztéspolitikát.
Összességében pedig a szakértők egyetértettek abban, hogy a vidék- és térségfejlesztés hatékonyabb összekapcsolása kulcs a 21. századi kihívások kezeléséhez. A magyar gyakorlat nemzetközi szinten is értékes, de a kohéziós politika hatékonyságának javításához szemléletváltásra és integrált, innovatív megközelítésre van szükség.
Forrás: Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft.